Tulajdonképpen nem is azok. Csak olyanok. Meg kékek. És nem vagdalt. Ecsettel kent, irányfénnyel, szabályosan, ahogy tanítják. Szeretem, tetszik. Amíg el nem viszik. Úgy hallom a gazdája is szereti. Jó ilyet hallani.

Persze, ettől még nem lettem festő, bár kis családom-ki nevetve, ki gúnyolódva- művésznőnek hív. Sokat figyelem a You Tube-on az általam kedvelt mestereket. Afremovot, Jenkins-et. Mindketten kortársak és remekül magyaráznak, tökmindegy, hogy ez a magyarázat angol nyelven szól, vagy oroszul, mindkettőt megértem. Afremov fényei, színei érdekelnek, fognak meg. Próbálkozom is a vezetésével, de az én színeim, fényeim, valahogy mindig sötétebbek. Ezekben is van misztikum, ha akarom, de nem akarom. Szomorúságot érzek bennük alaphangulatént. Hiába másolok Afremov diktálta lépésekben, az enyém-nem az övé. Mondjuk, nem is lehet, rendben is van ez így. De, a képeken átsütő derűjét, azt én is szeretném a képekbe belevarázsolni. Az én képeimbe, a magam derűjét. Majd, ha bennem lesz, a képekben is lesz, mondta mesterem-és ezzel meg is oldotta fölösleges vágyakozásaim. Ezzel kapcsolatosan, a fekete szín használatát  rögtön le is letiltotta, mondván a fekete a fény teljes hiánya, nem ábrázoljuk. Ok. Elfogadom. Viszont mit kezdjek a rengeteg fekete festékkel, amit a tíz darabos készlethez csomagolnak? Gary Jenkins sokszor használ szürke árnyalatokat, azok kikeveréséhez-esetleg.

Jenkins  nem vagdalkozik, Színei nem egymásra rakódnak, hanem egymásba olvadnak. Lendületes, hintázó ecsetkezelés, szépséges reflexfények, virágok, táj,  finom kompozíció, a fehér rengeteg árnyalata, pasztellsárga, hamurózsaszín, vérszín, arany és fekete. Igen fekete is. Legalábbis látszólag. Mesterem szerint azonban-az valamilyen speciális kék. Mert-FEKETE NEM KELL!!! Már ha nem akarok szomorúságot meg maszatot a képeimre. Nem akarok.